KÁRMENTESÍTÉSI ÚTMUTATÓ 3
V. A NEGYEDIDŐSZAKI FÖLDTANI KÉPZŐDMÉNYEK INTERPRETÁCIÓJÁNAK RÖVID ÖSSZEFOGLALÁSA

A felszínen található képződmények fotogeológiai kiértékelése jelentősen megnövelte a térképezés pontosságát és gyorsaságát. Ez a hatékonyság növekedés három fő tényező egymásra hatásán nyugszik. A csupán terepi bejárásokkal végzett térképezés a nagy kiterjedésű negyedidőszaki, laza üledékektakarót csak felületesen, összevontan tudta kezelni, és emiatt inkább csak zavaró, az alatta elhelyezkedő, fontos képződményeket elfedő rétegnek tekintették A légifényképes interpretációval ez a felső üledéktakaró jól térképezhetóvé vált. Kielégítve egyben az egyre növekvő fontosságú alkalmazott földtani kutatások (agrogeológia, műszaki- és környezetföldtan) földtani alapadat igényét. Ha a légifelvételezés során sztereó szemlélést lehetővé tevő (legalább 60 %-os átfedésű) fotósorok készülnek, akkor a térhatású képeken a szelektív mállás, a vízháztartási viszonyok, a litológia, a tőle nagyban függő talaj és növényzet, földhasznosítás és morfológia együttesen vizsgálhatók. És végül a közel függőleges kamera tengely a térképhez hasonló megjelenést ad a felvételeknek, számos információ közvetlen leolvasását lehetővé téve a földtudományokban feltételezhetően eleve jó térképolvasási képességekkel bíró kiértékelőnek.

A fotogeológia alapjainak leírásával és a jellemző képződmények fotografikus megjelenésével számos alapvető könyv foglalkozik, elsősorban a hatvanas évek elejéről [RAY, R. G. 1960.], [MILLER, C. F. 1961.], [BANDAT, H. F. von, 1962.], [ALLUM, J. A. E. 1966.]. Az alapvető munkák összeállítói között mindenképpen meg kell említeni Bandat Horszt nevét, aki 1943-tól a Magyar Kir. Földtani Intézetben – az állami szolgálatok között a világon elsőként – megalakított fotogeológiai osztályt vezette. A magyarországi fotogeológiai tapasztalatokat, kiemelve a karsztvízföldtani térképezés vonatkozásait, elsőként Rádai Ödön foglalta össze, máig érvényes gyakorlati és módszertani ismertetőjében [RÁDAI Ö., 1969., 1978.--]. Alkalmazott földtani értelmezésekre is található néhány szakirodalmi példa [GALLI L.–VITÁLIS GY., 1972a, b.].

E munkák túlnyomó része azonban zömében a negyedidőszaknál idősebb képződmények képi megjelenítését tűzte ki célul, ezért hazánkban sok tekintetben elégtelen ezek ismerete. Az ország területének zömét negyedidőszaki képződmények borítják még a hegyvidéki területek túlnyomó részén is, így a vízadókba belépő szennyeződések útjának és sorsának első állomása ezekben található meg. E módszertani leírásban ezért a hazánkban előforduló negyedidőszaki képződmények ismertetésével és fotogeológiai jellemzésével foglalkozunk elsősorban.

Egy negyedidőszaki képződményt három fő paramétere határozza meg:

  • a genetikai típusa,
  • kora,
  • kőzettani (litológiai) összetétele.

A genetikai típusok alapvetően a keletkezés viszonyai szerint tagolódnak. Például.: folyóvízi, gravitációs, deluviális, tavi, mocsári, szélfútta, kémiai, stb. és e tiszta típusok kombinációi.

A korokat az érvényes korbeosztás szerint háromosztatú pleisztocénre (alsó-, középső- és felső-) és kétosztatú holocénre (alsó-és felső-) tagolják.

A kőzetösszetételt a törmelékes üledékek esetében mindig az uralkodó szemcsenagyság szabja meg (pl. kavics, homok, kőzetliszt, agyag), egyébként az üledék genetikájával szorosan összefüggő, jellemző kőzet keletkezik Pl. lösz, futóhomok, tőzeg, édesvízi mészkő, stb.

A negyedidőszaki képződmények szoros értelemben vett földtani interpretációja tehát a három fő jellemző meghatározására irányul:

  • a genetikai típus meghatározása a morfológia, tónus, textúra, rajzolat, földhasználat, a relatív erózióbázishoz viszonyított helyzet figyelembevételével;
  • Az egyes képződmények egymáshoz viszonyított, relatív korának meghatározása a geomorfológiai helyzet, észlelhető települési viszonyok, felszínalakító folyamatok megfigyelésével (erodálódás, vagy jelenkori üledék ráhalmozódás);
  • Az uralkodó mechanikai összetétel megbecslése a genetikai típus ismeretében, ami kiegészül terepi megfigyelések, fúrási eredmények adatainak tónusok alapján történő extrapolálásával.

A főbb genetikai típusokat és jelüket a földtani indexekben az alábbiakban ismertetjük:

e, ed

Helyben maradt, mállott képződmények

gr, d

Gravitációs- és lejtőüledékek

a, ap, ab

Folyóvízi üledékek

l, lb, b

Tavi-mocsári üledékek

p, dp

Proluviális üledékek, hordalékkúpok

e

Szélfújta üledékek

t

Antropogén képződmények

 

Ha képzeletbeli szelvényt fektetünk egy kiemelkedő csúcson, vagy gerincen, ami lefelé egy völgybe fut bele, a genetikai típusok zöme és egymáshoz viszonyított helyzetük egységben ábrázolható.


a teljes kép 1166x629 pixel nagyságban
3. ábra.
A negyedidőszaki képződmények térbeli elhelyezkedésének elvi szelvénye

Helyben maradt, mállott képződmények

A lapos, széles gerinceken, csúcsokon, vagy kiegyenlített, nyugodt felszíneken jelentős felszínalakító folyamatok nem következnek be, ezért ott szálban állva találhatók meg a szálban álló, pleisztocén és idősebb képződmények. Rajzolatuk, tónusuk, települési viszonyaik, eltalajosodott felszínük az eredeti kőzetre jellemző. Ezek az un. szálkibúvások területei, ahol a képződmények repedezettségük, vagy vízvezető képességeik révén közvetlenül beszivárgási, utánpótlódási helyek a felszínalatti vízkészletek számára. A fotogeológiai irodalom általában e szálkibúvások és szerkezetalakulásuk megjelenésével foglalkozik, ezért ezek részletezésétől e munka keretében eltekintünk.

A földtörténeti időkkel mérhető szárazföldi folyamatok során a szálkibúvások felszínközeli részei aprózódnak, mállásnak indulnak, kémiai-biológiai folyamatok révén átalakulnak, az így helyben maradó üledékeket helybenmaradt, más szóval eluviális képződményeknek nevezzük. A magmás képződményeken kialakuló eluviális képződmények közé sorolható a gránitmurva, az andeziteken képződő nyirok, vagy a trópusi körülmények között a bázisos kőzeteken kialakuló laterit. Az üledékeken keletkeznek pl. A paleotalajok, vörösagyagok, un. szórványkavicsok.

Légifényképeken a vékony, fellazult, helyben maradt eluviumok gyakran megőrzik a szálkőzet rajzolatát és struktúráját; a 2-3m-t meghaladó vastagságok esetén azonban önálló megjelenésűvé válhatnak, elfedve az alapkőzet sajátosságait.

Gravitációs- és lejtőüledékek

A viszonylag nyugalomban lévő lapos hátak, csúcsok vagy gerincek szegélyén a megtámasztás nélkül maradt képződmények a Föld vonzó hatásának kitéve lejtőirányban mozgásnak indulnak és különféle típusú gravitációs üledékek képződnek. Ezek teljes morfológiai klasszifikációjától eltekintünk, elsősorban a megfelelő magyarnyelvű irodalom elérhetősége miatt [PÉCSI M., 1991., SZABÓ J., 2000.] Jellegzetességeik összefoglalóan a főbb megjelenési formákhoz igazodnak. Három leggyakoribb formájukat a kőzetomlások, a suvadások és talajcsúszások, valamint a területi kiterjedésű, lassan képződő és változó, kevert genetikájú lejtőüledékek, másképpen a deluviumok adják.

A lejtőüledékek kőzettani összetétele gyakorta megegyezik az anyakőzetével. Ha azonban a morfológia alapján elkülönülnek, feltétlenül szét kell választani azokat, mert egyéb, elsősorban alkalmazott földtani tulajdonságaik (építésföldtani, hidrogeológiai, szennyeződésérzékenységi sajátosságaik) jelentősen eltérnek a kiindulási anyagétól.

A kőzetomlások szilárd, meredekfalú kőzetkibúvások lábánál halmozódnak fel. Általában durva kőzetblokkok építik fel, ami szerkezetükben is visszatükröződik.

Légifényképeken a magassági torzítás miatt szinte függőleges kőzetfalak lábánál elnyúltan jelennek meg, éles lejtéscsökkenéssel támaszkodva a falhoz. A kőzetblokkok kaotikus egymásra halmozódása és gyakori kopárságuk a felszín érdességén jól visszatükröződik. A finom frakciók és a talajok hiánya miatt vízháztartásuk rendkívül rossz, az átszaladó vizek a lábaknál gyakran önálló forrásként bukkannak a felszínre.

A suvadások és talajcsúszások igen jellegzetes morfológiát adnak kiemelkedő löszös, pannóniai, de akár bazalttakarók, vagy idősebb vulkáni képződmények alkotta kőzettömegek szegélyén [SÍKHEGYI F., 1999.].

Légifényképeken morfológiai sajátosságaik jól felismerhetők. Bizonytalanságot elsősorban az idősebb terepalakulatok azonosítása jelenthet, mert az erózió a markáns keletkezési formákat idővel elmossa, de eltűnnek a ”tiszta” formák az egyes lejtők mentén egybefüggő, többszörös suvadások és talajcsúszások megjelenése során is.

A lejtők oldalain az aprózódott, mállott kőzetek az esetlegesen felettük települő, de lepusztult kőzetekkel és a felszínen képződött talajjal összekeverten folyamatosan szőnyegszerűen lefelé kúsznak. A mozgás a gravitáció, a felszíni leöblítődés és a fagyás-felolvadás egybemosódó hatására zajlik. E képződményeket a leöblítés dominanciájára utalva összefoglalva deluviális üledékeknek nevezzük. A csekély szállítási távolságok miatt általános jellemzőjük: a rossz, lejtőirányú rétegzettség, osztályozatlanság, szögletes kőzettörmelékek és a koptatatlan ásványszemcsék.

Légifényképeken a völgyoldalak középső-alsó részén, annak talpával párhuzamosan futnak, dőlésük a pusztuló, magasabb lejtőoldalaknál enyhébb, gyakran határozott szögváltozással támaszkodik a szálkőzetekre. A szálkibúvásokon észlelhető, azokra jellemző tónusokat és rajzolatokat lefedik, általában tompa szürke, belső rajzolat nélküli megjelenésűek. Dőlésirányban a kiterjedésük gyakran nagyságrenddel kisebb, mint a völgyirányban, kiemelkedő hátakat és kúpokat akár teljesen körbefoghatnak.

Az alapvetően kiemelt, ezért a gravitációs és lejtőfolyamatok hatásának kitett területeken is találhatók lokális akkumulációra utaló bélyegek. Legáltalánosabb ezek közül a hegy- és dombközi völgyek alját kitöltő időszakos, vagy állandó vízfolyások üledéke. Könnyen felismerhetők és elkülöníthetők, mert a völgytalpakon helyezkednek el, hosszan elnyúltan, gyakran állandó, – bár ha kis vízhozamú – patakok folydogálnak bennük. Keskeny, gyakran csak néhányszor tíz méteres szélességük miatt üledékük keveredik a lejtők szárnyairól behordott lejtőüledékekkel, ezért genetikailag is kevertnek, folyóvízi-deluviális képződményekként különítjük el őket.

Légifényképeken gyakran éles tereplépcső mentén vágódnak bele a lejtő szárnyakon lévő deluviális képződményekbe, esetleg magukba a szálkőzetekbe. Keresztszelvényben felszínük sík, dőlésük enyhe. Tónusuk a fekete-fehér fotókon a környezetnél általában sötétebb. Az infra felvételeken a virulens növényzet, valamint a magas talajvízszint miatti átnedvesedés következtében jól azonosíthatók, színes felvételeken a vízháztartási viszonyokhoz igazodó, eltérő növényzet is segít lehatárolásukban. Meanderek, övzátonyok fejletlenek, teraszok ritkán, és csak keskeny szegélyeken maradhatnak fenn. Az üledékek lefutása gyakran kirajzolja az üledékek csapásirányait, vagy a tektonikai irányokat.

Folyóvízi üledékek

Az akkumulációs térszínek túlnyomó részét folyóvízi (alluviális) síkságok alkotják. Ezek közé soroljuk jelentősebb folyóink, így a Duna, Tisza, Dráva, Rába, Körösök síkjait. Az alsó szakasz jelleg elsősorban a kanyargós, levágott és feltöltött morotvákkal tagolt, gyakorlatilag teljesen vízszintes felszínekben nyilvánul meg. Az oldalazó folyó jellegzetes, fonatos rajzolata, az övzátonyok rendszere a mikrodomborzatban, a talajvíz terepalatti mélységében, a természeteshez közeli növényzetben egyaránt megnyilvánulhat. Ezek az üledékek általában anizotrópok, s vízáteresztő képességük függőleges irányban jóval kisebb, mint vízszintesen, és a horizontális vízvezetőkőpesség is jelentősen nagyobb az övzátonyok mentén, mint rá merőleges irányban. A felszínt ártéri erdők, nagy kiterjedésű rétek, legelők borítják, de a sűrű csatornahálózat miatt lesüllyedő talajvízszint eredményeként az eredetileg ártéri területeket általában mezőgazdasági művelés alá vonták. A síkok peremén jól észlelhető terasz-szintek különíthetők el. A folyók vonala szakadatlan oldalirányú mozgásban van, ezért gyakran alámossák, alávágják és feltárják a pleisztocén, vagy az annál idősebb képződményeket. A kis szintkülönbségek kedveznek a mélyebben fekvő alluviális területek elmocsarasodásának, ezért gyakoriak az ilyen kevert genetikájú, folyóvízi-mocsári képződmények.

Légifényképeken a vándorló medrek nyomai, az un. meanderek, övzátonyok, illetve a lefűződött medrek feliszapolódott nyomai egyértelműsítik a genetikai típust [GALLI L.-VITÁLIS Gy., 1972.].

Az idősebb, teraszképződményeken általában az övzátonyok nyomai elmosódnak, elsősorban a rajtuk települő öntésüledékek kivastagodásának hatására. Az övzátony rendszerek nagysága, alaki jellemzőik esetenként támpontokat adhat különböző folyók által lerakott folyóvízi üledékek szétválasztására [MIKE K., 1975.].

Tavi-mocsári üledékek

A mélyfekvésű, gyakran az egész évben vízzel borított területek “tisztán” helyben keletkező üledékei a tavi és mocsári üledékek. Elkülönítésük legfőbb ismérve, hogy míg a tavi üledékekben zömmel ásványos alkotók, aleurit, finomhomok, csillámok, karbonátok találhatók, a mocsári üledékekben túlsúlyban vannak a szerves növényi maradványok. Elhatárolásuk a folyamatos átmenetek miatt bizonytalan, s ezért – különösen a kisebb méretarányú elhatárolások során – gyakran szétválasztatlanul ábrázolják. A környező mezőgazdasági művelés során bemosott vegyszerek hatására a legtöbb tó vize erősen eutrofizált.

Légifényképeken a zárt, mélyfekvésű morfológia, s ennek megfelelően a legtöbb időben nyílt vízborítás utal rájuk. Az ingadozó vízszintek a parttal párhuzamos zónásságot mutatnak, részben a felszín érdessége, az eltérő ásványos összetétel, a száradás miatti eltérő elszíneződések és a növényzet eltérései miatt. A kiszáradó tavi üledékek felszíne általában környezeténél világosabb (pl. lápi mész), a mocsári üledékek felszíne f/f felvételeken környezeténél sötétebb, színes képeken sötétszürke-fekete. A nyílt víztükrökön gyakori a hullámfodrozás, a becsillanó napfény és a lápi növényzet nyoma. Nagyobb kiterjedésű mocsaras üledékeinken szinte mindenhol megtalálható a külszíni bányákban, szeletekben leművelt tőzeg nyoma.

Proluviális üledékek, hordalékkúpok

A kiemelt, alapvetően ezért eróziós folyamatokkal jellemezhető hegy- és dombvidékek peremén a hirtelen lecsökkenő esés miatt a folyóvizek sem képesek hordalékaik zömét tovasodorni, ezért legyezőszerű hordalékkúp formájában lerakják. Ugyanilyen formát alakítanak ki az időszakos folyók hirtelen esőzések és hóolvadások idején lerakott üledékei. Ezek az un proluviális képződmények és hordalékkúpok osztályozottak, viszonyag jól kerekítettek, de általában polimikt összetételűek. Általában jó vízadók, számos lakott település magja ezeken alakult ki, nem utolsósorban a megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz elérhetősége miatt.

Légifényképeken a magassági torzítás miatt jól kirajzolódik a keskeny, meredekfalú völgy szájánál a feltöltött síkra kilépő, legyezőalakú hordalékkúp, az irányát változtató anyagkiszállítódás radiális rajzolatával. A kilépés helyétől távolodva a lerakott anyag általában finomodik, ez a felszín érdességének koncentrikus változásában tükröződhet vissza. Tavakba, nagyobb vízfolyásokba torkoló hordalékkúpok a partvonal lefutásának anomális, ívelt lefutást okozhatják, mert a partvonal igazodik a hordalékkúpban lerakódott üledékek homlokfrontjához.

Szélfújta üledékek

Az eolikus üledékeknek két alapvető csoportja különíthető el hazánk területén: a futóhomokok és a lösz különféle változatai.

A futóhomokok az alföldi területekre és a nagyobb folyóvölgyek teraszaira, esetleg hegylábfelszínekre települnek. Jellemzőjük a környezetnél, az átlagosnál lényegesen változékonyabb mikrodomborzat, ami részben megőrzi a mozgó buckák morfológiáját és az uralgó szél irányát. A relatív szintkülönbségek nem haladják meg a 25-30 m-t, a terep általános esése gyakorlatilag elhanyagolható. Mélyebb fekvésű, gyakran lefolyástalan völgyeiben szikesedés, mocsarasodás folyamatai léphetnek fel. Vízhálózata fejletlen, természetes, vagy mesterséges vízfolyások hiányoznak, források úgyszintén. Általában elkerüli az intenzív mezőgazdasági művelés, sőt kiesebb részei gyakran természetvédelmi területek (ősborókások), vagy katonai bázisok és gyakorló terepekként szolgálnak. A homok megkötése telepített lombos és tűlevelű erdőkkel, több éves kultúrákkal (szőlő, gyümölcsös), mezővédő erdősávokkal történik.

Légifényképeken általában a változatos mikrodomborzat, annak irányítottsága, és a természetközeli növénytakaró egyértelműen elkülöníthetővé teszi. Mivel rosszul talajosodik, színe környezeténél jóval világosabb. A jelenleg is mozgó homok kifejezetten fehéres-világosszürke, illetve sárgásdrapp. A nagyüzemi táblákat tagoló erdősávok, dűlőutakat szegélyező fasorok felszámolása a homok jelenkori mozgásának újra indulásához vezethet. A katonai gyakorlóterepekként használt futóhomok területeken feltűnő a lövészteknők, árkok, tankbeállók, vagy felrobbantott anyagok helyén keletkezett tölcsérek.

A löszök rendkívül elterjedtek a Dunántúlon és az Alföld egyes részein egyaránt. Általában egyenletes felszínűek, jó talajosodási és vízháztartási tulajdonságaik miatt szinte mindenhol intenzív mezőgazdasági művelés alá vonják. A kiemelt löszös táblák peremein meredek falú földmozgás nyomok észlelhetők, a bevágódó, gyakran egy irányba rendeződő völgyek és mélyutak markánsan felszabdalhatják. Erős lemosódásuk miatt nehezen, és gyakran csak bizonytalanul választhatók el saját, áthalmozott lejtőhordalékaiktól, vagy a sok aleuritot és márgás-finomhomokos rétegeket tartalmazó pannóniai üledékektől.

Légifényképen világos- és középszürke, illetve világos okker színű a tónusuk, belső rajzolatuk általában nincs, vagy egyirányú, világosabb tónusú pászták tagolják. A lejtők peremén a fellépő lemosódás miatt az eltalajosodott, ezért sötétebb tónusú felsőbb rétegek alól a tiszta lösz világosabb rétegfejei kibukkannak, majd a lejtők szárnyain a fokozatosan kivastagodó lejtőüledékek alatt ismét elfedődnek.

Antropogén képződmények

Az antropogén képződmények földtani értelemben nem bírnak kiemelt fontossággal. Felosztásuk ennek megfelelően csupán néhány fő fajta megkülönböztetésére szorítkozik: meddőhányók, több méteres vastagságot elérő feltöltések, ülepítők. A feltöltések, rekultivált területek esetében kimutatásuk csupán fúrások lemélyítésével, korábbi adatok felkutatásával lehetséges. Szennyező tényezőként azonban kiemelt jelentőségűek, megkutatásuk a csupán geológiai sajátosságok meghatározásán túlmenően messze túlmutat.

Légifényképeken a komplex környezet vizsgálata segíthet azonosításukban. Jellemzőjük a természettől idegen, élekkel illeszkedő, gyakran meredek oldalfalú síkokkal lehatárolt forma, a puszta felszín, vagy zavart, szórt növényzet borítás, rendezetlen környezet, szabálytalan, kátyús megközelítési útvonalak. Zárt peremekkel körülvett, gátszerű feltöltések között szabad víztükrű mesterséges tavak keletkezhetnek. Pontosabb azonosításuk a környezetben lévő ipari, bányászati tevékenység együttes értékelése révén végezhető el.

IRODALOM

ALLUM, J. A. E. 1966.: Photogeology and Regional Mapping. Pergamon Press, Oxford, London, Edinbrugh, New York, Toronto, Sydney, Paris, Braunschweig. P. 107.

BANDAT, H. F. von, 1962.: Aerogeology. Gulf Publishing Company, Houston, Texas

GALLI L.–VITÁLIS GY., 1972.a: Hegy- és dombvidékek légifényképeinek vízföldtani és műszaki-földtani értelmezése. Hidrológiai Közlöny 1972. 10. pp. 419-427.

GALLI L.–VITÁLIS GY., 1972.b: Síkvidékek és folyóvölgyek légifényképeinek vízépítési és építésföldtani értelmezése. Hidrológiai Közlöny 1972. 12. pp. 529-537.

MEKEL, J. F. M. 1974.: A Short History of Photogeology. Information of the ITC No. 30. International Institute for Aerial Survey and Earth Sciences, Enshede, The Netherlands. p. 60.

MIKE K., 1975.: Utilization of the analysis of ancient river beds for the detection of Holocene crustal movements. Tectonophysics 29. (1975) pp. 359-368.

MILLER, C. F. 1961.: Photogeology. MCGraw-Hill Book Company Inc. New York, Toronto, London. p. 231.

PÉCSIi M., 1991.: Geomorfológia és domborzatminősítés. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet. Elmélet-módszer-gyakorlat 53. Pp. 58-111.

RAY, R. G. 1960.: Aerial Photographs in Geologic Interpretation and Mapping. US Geological Survey, Professional Paper 373, p. 230.

RÁDAI Ö. 1969.: Légifotó-értelmezés alkalmazása karsztvízföldtani térképezéshez. VITUKI Tanulmányok és kutatási eredmények 28. p. 82. + 63 mell.

RÁDAI Ö., 1978.: Légifotó-értelmezés a vízügyi gyakorlatban, – Vízügyi Műszaki Gazdasági Tájékoztató 106. VÍZDOK, Budapest

SÍKHEGYI F. 1999.: A felszínmozgások megjelenése légifényképeken. Földtani kutatás. 1999. XXXVI. 3. pp.8-13.

SZABÓ J., 2000.: Felszínmozgás-kataszterező munkák Nagy-Britanniában és Magyar-országon – Párhuzamok és tanulságok. Földtani kutatás XXXVII. 3. pp. 26-35.

 
tartalomjegyzék következő előző