Tájékoztató - Felszín alatti vizeink

FELSZÍN ALATTI VIZEINK

Víztípusok

A Kárpát-medence középső részén elhelyezkedő Magyarország területének nagy része sík- és dombvidék. Ezen a medenceterületen az idősebb kőzeteket nagy – több km-t is elérő – vastagságban tengeri és folyóvízi üledékek takarják. A mélyebben fekvő tengeri üledékek főként agyagok, agyagmárgák, amelyekből víz alig fakasztható. A Pannon-tenger beltóvá alakulásával az ideömlő folyók egyre több durvább szemű üledéket raktak le: az ebből az időszakból származó üledéksor – amelynek vastagsága elérheti az 1-2 km-t is – már több homok-homokkő réteget is tartalmaz (1. ábra). A földtani negyedkorban már tisztán a folyóvízi üledékképződés volt jellemző iszapos, homokos, kavicsos lerakódásokkal. Ezek vastagsága is megközelíti az 1 km-t a Kisalföldön és az Alföld D-i részén. A medence peremén a folyók hordalékkúpjai sok kavicsot tartalmaznak. Vastagságuk már csak néhányszor 10 m körüli, de a Szigetközben több 100 m-t is elér. Folyóink medre egyes szakaszokon ezekbe a kavicsos rétegekbe mélyül, s vizük közvetlenül összefügg a kavicsrétegek vizével.

A jó vízvezető, víztartó képződmények a törmelékes medenceüledékek durvább szemű, homokos, kavicsos rétegei. Nagyobb mélységben a laza homokos rétegek helyett homokkövet találunk. Ezek a vízadó rétegek az ország területének több mint háromnegyedén megtalálhatók, mindenütt lehetőséget biztosítva a helyi ivóvíz beszerzéshez, nagyobb mélységből – általában 500 m-nél mélyebbről – pedig a hévizek feltárásához. A folyók menti sekélymélységű kavicsos vízadó képződményekre telepített kutakkal a szűrt folyóvizet, a partiszűrésű vízkészleteket termelik ki (1. ábra). Az üledéksor felszínközeli, 10-20 m vastagságú része legnagyobb részt finomabb szemű képződményekből áll, amelyekből csak kis hozamú, helyi vízbeszerzés lehetséges. A falvak és tanyák ásott kútjai is zömében ilyen vízadó képződményekből nyerik a vizüket. Egyes helyeken azonban ezek az átlagnál jobb vízadó képességűek is lehetnek. A felszínközeli törmelékes medenceüledékekben lévő felszín alatti vizet sajátos magyar nevezéktan szerint talajvíznek nevezzük (más nyelvekben ez a fogalom lefordítva a felszín alatti vizet jelenti általában), míg a mélyebb rétegek vizét rétegvíznek, a 30 o C-nál melegebb vizet adó rétegekét pedig a hévizek egyik típusának, termál-rétegvíznek.

A felszín alatti víztároló képződmények másik fő típusát képezik a karsztos kőzetek, amelyek Magyarország területének mintegy ötödét kitevő hegyvidéki területeknek a felén találhatók meg. Ezek a földtörténeti középkorban keletkezett meszes tengeri üledékek – mészkövek, dolomitok – a törések, a szénsavas víz oldó hatása által a karsztosodási folyamat során tágított hasadékok és üregek mentén igen jól vezethetik a vizet. A felszínre bukkanó karsztos kőzetekbe a csapadék legnagyobb részben közvetlenül és gyorsan szivárog be, ezért a karsztvizek utánpótlódása igen jó. A karsztos képződményeket a hegyvidéki területeken is több helyütt rossz vízvezető képződmények takarják, a hegyvidékek peremein pedig a karsztvíztárolót nagy – több km-t is elérő – vastagságban fedhetik a törmelékes medenceüledékek, amelyek közvetlenül a karsztos képződmények felett általában vízzárók. A hegységperemeken és a medenceterületek alatt nagy mélységben megtalálható karsztos képződményekben már hévizeket találunk, amelyek egy része az ismert termálkarszt-forrásokban (Hévíz, Budapest, Eger, stb.) lép a felszínre.


1. ábra
Magyarország felszín alatti víztartó képződményeinek elhelyezkedése, héviztárolók nélkül

Az ismertetett fő felszín alatti víztípusokon (partiszűrésű-, talaj-, réteg- és karsztvizek) kívül alárendeltebben más földtani képződményekből is tárható fel víz. A hegyvidéki területek egy része nem karsztos – kristályos, vulkáni vagy kisebb vízadó képességű üledékes – kőzetekből áll, amelyekből helyi jelentőségű vízbeszerzésre alkalmas kisebb források fakadnak (1. ábra).

Felszín alatti áramlási rendszerek, vízszint- és nyomáseloszlás

Az előzőekben megismert képződményeknek csak egy igen kis részében, a nagy mélységben települt zárt földtani szerkezetekben találhatunk a kőzetekkel egy időben képződött vizeket. A tengeri üledékek esetében ezek a vizek nagy sótartalmúak. Az ilyen zárt földtani szerkezetekben halmozódtak fel a szénhidrogének is. A felszín alatti víztároló képződmények nagy részében azonban a víz állandó mozgásban van, a felszínről utánpótlódik, s a megcsapolási helyek felé áramolva ismét a felszínre lép. A vízcsere ideje – amelyet különböző izotóp-vizsgálatokkal állapítanak meg – igen széles skálán mozog a néhány órától a többszázezer évig. A radiokarbon vizsgálatok szerint a medenceterületek ivóvíz-minőségű vizet tároló üledékeiben a víz kora tízezer év nagyságrendű, a mélyebben található hévizeknél a kor a millió évet is elérheti. A durvább szemű üledékek felszínközeli részében lévő talajvízben, valamint a folyók menti partiszűrésű vizekben a friss néhány napos csapadék, illetve folyóvíz is megjelenik. Az utóbbi 40 évben hullott csapadékból származó vizeket a legjobban trícium vizsgálatokkal lehet kimutatni. Mindezekkel az utánpótlódás intenzitására is lehet következtetni. A hazai, 500-700 mm/év közötti átlagos csapadék mellett a beszivárgás a karsztterületeken a legnagyobb: 150-200 mm/év, míg a homokos talajú medenceterületeken már csak 50-100 mm évente, a finomabb szemű löszös-iszapos-agyagos fedőrétegek esetén pedig 5-10 mm/év vagy még ennél is kisebb. Az előzőekből következik, hogy a felszín alatti vizek áramlási sebessége kismértékű, általában 0,1-10,0 m/év nagyságrendű, a durvább törmelékekben és a karsztterületeken azonban nagyobb, a karsztos földalatti járatokban az áramló víz többszáz m-t tehet meg naponta. A karsztvizek kormeghatározásánál elterjedt módszer a nyomjelzés: a víznyelőkön eltűnő vízhez kevert különböző vízfestő-, nyomjelző anyagok megjelenési idejének figyelése a forrásoknál.

A magasabb térszínű területeken beszivárgó vizek a mélyebben fekvő erózió-bázisok, megcsapolási helyek felé áramlanak. A felszín alatti vízáramlások regionális és lokális áramlási rendszereket képezhetnek (2. ábra). A karsztos és hasadékos képződmények esetében általában források formájában lép a felszín alatt áramló víz ismét a felszínre, más hegyvidéki területeken a határozott vízkilépést jelentő források mellett nagyobb szerepe van a patakok medrébe történő szivárgásnak, a dombvidéki területeken pedig a felszín alatti vizek inkább a vizenyős völgytalpakon, kisvízfolyásokban jelennek meg. A síkvidékeken a felszín alatti vizek megcsapolását legnagyobb részt a magas talajvízállású területek képezik, ahol a mélyből felszivárgó víz elpárolog, illetve a növényzet elpárologtatja (3. ábra).

A felszín alatti vizek szintjének, illetve – a nyílt vagy feszített tükrük alatt - nyomásuknak térbeli eloszlása összhangban van az ismertetett áramlási képpel: az utánpótlódási, beszivárgási területeken a vízszintek magasabban helyezkednek el, mint a megcsapolási területeken. Rétegzett üledékek esetében a beszivárgási, leáramlási területeken a kutak vízszintje a mélység felé haladva csökken, míg az ún. feláramlási területeken a fordított helyzetet figyelhetjük meg. A vízzáró, vagy gyengén áteresztő rétegekkel fedett vízvezető rétegeket elérő mélyfúrások, illetve kutak vize magasan a környezeti problémát, de jelzi a túligénybevételt, s hosszabb távon csak akkor engedhető meg, ha a vízszintek süllyedése megáll, új egyensúlyi állapot áll be. A forráshozam-csökkenéseknek és a talajvízszint süllyedésnek az előbbiekkel szemben szigorúbb környezeti korlátai vannak: új egyensúlyi helyzetben sem lehet a csökkenés olyan mértékű, amely az élő környezet feltételeit rontaná.


2. ábra
A Duna-Tisza közi regionális felszín alatti vízáramlási rendszer


3. ábra
Területtípusok a földtani és domborzati viszonyok szerint

A felszín alatti vízháztartás, a vízszint-, illetve nyomásviszonyok a hidrometeorológiai feltételektől, a beszivárgástól, illetve utánpótlódástól és a vízkitermeléstől függően alakulnak. A 80-as években a nagyarányú felszín alatti víztermelés száraz időjárással esett egybe, a nagy mértékű igénybevétel a lecsökkent utánpótlódást, illetve beszivárgást tartósan meghaladta, ami miatt egyes területeken jelentős hiány alakult ki a felszín alatti vízháztartásban: a felszín alatt tárolt vízkészletek csökkentek, ami pedig vízszint süllyedésekkel réteg szintje fölé szökik, a mélyfekvésű feláramlási területeken pedig a terepszint fölé is. Ezekből az ún. artézi kutakból szivattyúzás nélkül, szabad kifolyással lehet vizet nyerni. A terepszint fölé szökő, “pozitív”vízszintű kutak az alföldi területeken általánosak voltak. A vízoszlop magasságát a melegebb vizű kutak esetében a vízoszlop nagyobb hőmérséklete, illetve kisebb sűrűsége és vízben oldott és buborékok formájában kiváló gázok is emelik.


4.ábra
A felszín alóli víztermelés víztípusonként 1981-2000 között

A felszín alatti vizek feltárása, termelése és hatásai

A felszín alatti vizeket az emberiség a történelmi időkben a felszínre lépő források, valamint a kismélységű ásott kutakban megjelenő víz formájában ismerte, továbbá a bányászat során a vágatokba betörő vizek okoztak gondokat. A mélyebb rétegek vizének feltárása mélyfúrású kutakkal a múlt században kezdődött, s ma már a legelterjedtebb vízbeszerzési formává vált Magyarországon. A folyók menti kavicsos rétegekből a nagyobb átmérőjű aknákból sugarasan indított vízszintes drénező csövekkel kialakított, ún. csápos kutakkal, valamint a folyók medre alá is benyúló drénekkel termelik a vizet.

Magyarországon jelenleg átlagosan naponta mintegy 2,7 millió m 3 vizet termelnek ki a felszín alól. A különböző felszín alatti víztípusok között ez a vízmennyiség az alábbiak szerint oszlik meg:

  • közel a fele rétegvíz,
  • mintegy harmada partiszűrésű víz,
  • mintegy hatoda karsztvíz.
  • mintegy huszada talajvíz, de ebben nem szerepelnek az illegális talajvíz kivételek.

A felszín alatti víztermelés a 80-as években a jelenleginél több, mint 50 %-al nagyobb volt (4. ábra). A kitermelés csökkenésének oka általában a víz árának növekedésében keresendő, ami a vízhasználókat takarékosságra ösztönözte. A legnagyobb csökkenés a karsztvizek igénybevételében volt: a karsztvízkivétel a 80-as évekhez képest közel a harmadára esett vissza a korábbi nagy bányavízkivételeknek a 90-es évek elején történt nagyarányú csökkenése, illetve a bányabezárások miatt. A felszín alóli víztermelés csökkentésére vízkészlet-gazdálkodási okokból is szükség volt: a Dunántúli-Középhegységben a karsztvíz-termelés a 80-as években az utánpótlódásnak közel a duplája volt (5. ábra), s a rétegvíz-termelés is elérte több területen a tartósan kitermelhető készletek mértékét. A túligénybevétel a karsztterületeken a források kiapadásában és a nagyarányú karsztvízszint süllyedésekben, a medenceterületeken pedig a rétegvízszintek csökkenésében és a talajvízszint süllyedésben mutatkozott meg. A karszt- és rétegvízszintek süllyedése önmagában még nem jelent kárt:

  • a legnagyobb mértékű karsztvízszint-süllyedések a Dunántúli középhegység fő-karsztvíztárolójában következtek be (6. ábra) több nagyobb karsztforrás elapadását követően. A karsztvízszint süllyedés átlagosan meghaladta a 30 m-t, s egyes helyeken pedig a 100 m-t is. A vízkivételek – elsősorban a bányabezárásokkal összefüggésben – a 90-es évek eleje óta jelentősen csökkentek. Ezért és a nagyobb csapadék következtében jelenleg a karsztvízszintek regionális emelkedése figyelhető meg (6. ábra). Még fontosabb, hogy a veszélyhelyzetbe került értékes hévforrások – Hévízi-tó, budapesti termálkarszt – környezetében is emelkednek a karsztvízszintek. A Hévízi-tó vízhozama lassan növekszik (7. ábra). A 60-as évektől kezdve több nagy hozamú langyos- és hidegvizű karsztforrás kiapadt a Dunántúli-Középhegységben, újbóli működésük a 90-es évek végétől megindult, vagy közeljövőben várható (8. ábra)
  • a rétegvizekből történő termelés hatására a 70-es évektől kezdve a rétegvízszintek tartós csökkenése volt megfigyelhető. Az ivóvíz-minőségű vizet adó rétegekben általában 5-10 m-es vízszint süllyedések, illetve nyomáscsökkenések következtek be. A nagyobb vízművek környékén és a mélyebb hévíztároló képződményekben a süllyedés többször 10 m-t is elért (9. ábra). A vízkitermelés a 90-es évek elején történt csökkenésének hatása a vízszint alakulásban is megmutatkozott: a süllyedések mérséklődtek, s egyes helyeken már emelkedés is tapasztalható,
  • a talajvízszintek alakulása elsősorban a csapadékosság függvénye: az ettől függő beszivárgás hiánya vagy többlete éveken át halmozódik (10. ábra). A talajvízháztartást az is befolyásolta, hogy a talaj- és rétegvizek közötti – bár korlátozottan – fennálló hidraulikai kapcsolat, s az előzőekben ismertetett rétegvíz-termelés miatt az áramlási viszonyok is megváltoztak: a leszivárgási területeken a talajvízből lefelé történő vízmozgás megnőtt, miközben a feláramlási területeken csökkent vagy megszűnt a felfelé történő áramlás. A 80-as években a talajvízszintek süllyedése országosan jelentkezett, néhol különösen nagy volt. A Duna-Tisza közi homokhátság egyes területein a talajvízszint süllyedése a 3 m-t is meghaladta (11. ábra). A fő ok az utóbbi néhány évet megelőző két évtized csapadékhiánya volt, de a rétegvíz-termelés hatását is ki lehetetett mutatni. A 90-es évek második felének csapadékosabb időjárása az itteni talajvízszint süllyedést is mérsékelte, sőt egyes helyeken már talajvízszint emelkedés tapasztalható. Az előrejelzések szerint a következő évtizedben akkor várható a talajvízszint jelentősebb mértékű emelkedése, ha az átlagosnál csapadékosabb időjárás hosszú időn át folytatódik.

A felszín alatti vizek hőmérséklete, geotermikus viszonyok

Magyarországon a geotermikus gradiens – amely megmutatja, hogy egységnyi mélységközönként hány o C-ot növekedik a hőmérséklet – átlagosan 5 o C/100 m, ami mintegy másfélszerese a világátlagnak. Ennek oka az, hogy a Magyarországot magába foglaló Pannon-medencében a földkéreg vékonyabb a 30-35 km-es világátlagnál – mindössze 24-26 km vastag –, valamint az, hogy jó hőszigetelő üledékek (agyagok, homokok) töltik ki a medencét. A mért hőáram-értékek – vagyis a föld mélyéből egységnyi területen kilépő hőteljesítmény – nagyok (átlagosan 90 mW/m 2 ), miközben az európai kontinens területén 60 mW/m 2 az átlagérték. Az ország felszínén kb. 10 o C a középhőmérséklet.


5.ábra
A karsztvízháztartás változásai a Dunántuli-középhegység főkarsztvíz-tárolójában


6. ábra
Karsztvízszint változások a Dunántúli-középhegységben


7. ábra
A Hévizi-tó és a budapesti termálkarszt vízhozam idősora és a környékbeli karsztvízszintek változása 1951-2000
(a grafikonok adathiányok miatt nem folytonosak)


8. ábra
Forráshozam- és karsztvízszint-változások a Dunántuli középhegységben
(a grafikonok adathiányok miatt nem folytonosak)


9. ábra
Talaj- és rétegvízszint-változások a Dél-Alföldön
(a grafikonok adathiányok miatt nem folytonosak)


10. ábra
Az éves csapadékösszegek, az átlagtól való eltérésük integrált értékei idősorának összehasonlítása a talajvízszint változással
(a grafikonok adathiányok miatt nem folytonosak)


11. ábra
A 2000. évi átlagos talajvízszint eltérése az 1956-1960 évek átlagától

Az említett geotermikus gradiensnek megfelelően 1 km mélységben 60, 2 km mélységben pedig már 110 o C a kőzetek és az azokban elhelyezkedő víz hőmérséklete. A geotermikus gradiens a Dél-dunántúlon és az Alföldön nagyobb, a Kisalföldön és a hegyvidéki területeken pedig kisebb mint az országos átlag. A hévízkutakban felfelé haladó víz a kút csövezése mentén lehűl, ezért a felszínen a vízhőmérséklet ritkán haladja meg a 100 o C-ot. Gőzelőfordulásokat csak néhány, kellően még nem megkutatott, nagymélységű feltárásból ismerünk.

Magyarországon a kifolyásnál 30 o C-nál melegebb vizű kutakat és forrásokat tekintjük hévízkutaknak, illetve hévforrásoknak. Hévízfeltárásra az ország területének mintegy háromnegyedén van lehetőség (12. ábra). Ezekről részletesebb információt ad, a KöM 2001. évben közzétett “Termálvízkészleteink hasznosításuk és védelmük” című tájékoztató.

A medenceterületek melegvizű rétegvíz-tároló képződményeiben a hévíztermelés hatására megindult nagymértékű nyomás-csökkenés (13. ábra)a 80-as évek végétől a legtöbb helyen megszűnt, vagy mérséklődött. Bár a hévíztermelésre vonatkozó információink hiányosak, a nyomáscsökkenés mérséklődése a nem eléggé megbízható adatok alapján is a kitermelés csökkenésére vezethető vissza.

A termálvizet adó kutak mintegy 30 %-a balneológiai célú, több mint egynegyedük ivóvízellátásra hasznosítódik, s nem egészen a fele szolgál geotermikus energiahasznosítási célokra. A tisztán geotermikus energiahasznosítási célú hévízkivétel a jövőben nem engedhető meg visszatáplálás nélkül, a lehűlt hévizeket vissza kell juttatni a hévízadó rétegbe.

A felszín alatti vizek minősége

A felszín alatti víz természetes minőségét elsősorban az a kőzet határozza meg, amelyben a víz elhelyezkedik vagy mozog. Jelentősen befolyásolják az eredeti vízminőséget az áramlások, illetve a víz felszín alatti tartózkodási ideje, s hatással van a hőmérséklet is. Ezt az eredeti vízminőséget – különösen felszínközelben – az emberi tevékenységből származó szennyezések megváltoztathatják.

A medenceterületek kavicsos, homokos vízadóiban az ivóvízellátásra igénybevett kb. 500 m vastagságú felső zónában általában 1 g/l-nél kisebb oldott anyag tartalmú vizet találunk. A beszivárgási területeken a kalcium-hidrogénkarbonátos (kemény) típus jellemző, az áramlás irányában ez egyre inkább alkáli hidrogénkarbonátosba (lágy) megy át. A medence középső, feláramlási területein – pl. az Alföld közepén – a víz már annyira lágy, hogy ez már ivóvízként való felhasználását is megnehezíti. Egyes helyeken az anaerob folyamatok következtében vas, mangán és ammónium jelentkezik. A rétegvizek egy részénél az ivóvízcélú hasznosításnál problémát okoz a rétegeredetű arzéntartalom, s ugyancsak nehézséget jelent a vízzel együtt felszínre kerülő metán a robbanásveszély miatt. Az előzőekből következik, hogy a rétegvizek minősége eredeti állapotukban nem mindenütt felel meg az ivóvízellátás követelményeinek, az emberi eredetű szennyeződésektől mentes rétegvizek is kezelésre szorulnak, összetételük gondokat okoz a vízkezelés és elosztás során: a nagy ammónia- és szervesanyag tartalom másodlagos szennyeződéseket okoz.

Az általában 500 m-nél mélyebben található hévíztárolók vize alkáli hidrogénkarbonátos. Az összes oldott sótartalom általában 1-3 g/l, de elérheti a 10 g/l értéket is. A nagy sótartalmú vizek a tárolók mélyebb, zártabb zónáiban fordulnak elő. Ilyen helyeken a víz vegyi jellege egyre inkább kloridos, a tengervízhez hasonló összetételű. A hévizek gáztartalma sok helyen igen nagy: 1 m 3 vízzel több m 3 gáz is felszínre kerül ezekből a rétegekből. A metán mellett a széndioxid is jelentős lehet, aminek kiválása az oldott mésztartalom kirakódását okozza a csövekben, üzemeltetési gondokat okozva. Egyes kutak vizében olaj és fenol is előfordul.

A karsztvizek a meszes, karbonátos kőzetek oldódása miatt alapvetően kalcium-magnézium-hidrogénkarbonátos jellegűek. Az oldási folyamat már a beszivárgást követően közvetlenül a terepszint alatt megkezdődik: a víz a talajból széndioxidot vesz fel, s ennek segítségével oldja az alatta lévő karbonátos kőzeteket. A hideg karsztvizek kis oldottanyag tartalmúak, ivóvíz ellátásra kiválóan megfelelnek, de könnyebben szennyeződnek a felszínről.

A langyos és meleg karsztvizek az intenzívebb áramlási zónákban kis oldottanyag tartalmúak: összes oldott sótartalmuk nem éri el az 1 g/l-t (pl. Héviz). Nagyobb mélységekben a mélybe süllyedt kőzettömegek átalakulásából származó széndioxid és a hideg- és melegvizek keveredése újabb oldásra képessé teszi ezeket a vizeket. Így keletkeztek működő termálforrásaink környezetében a termális eredetű barlangok is (pl. Budapesten). A karbonátos kőzetekben is megtalálható agyagos képződményekkel való érintkezés révén a hévíz vegyi összetétele az alkáli hidrogénkarbonátos jelleg felé is eltolódhat, a pirit bomlásából jelentős szulfát tartalom keletkezhet, a kén szulfid formájában is megjelenhet. A nagy mélységű zárt termálkarsztos tárolókban a nátriumklorid koncentráció is megnövekedhet: egyes esetekben az eredeti bezárt tengervíznek megfelelő, többször 10 g/l töménységet is elérhet (pl. Rábasömjén). A termális karsztvizekben előforduló gázok legnagyobb része általában széndioxid, amely agresszívvá teszi az ilyen vizeket.

Ivóvízként való hasznosításra felszín alatti vizeink legnagyobb része – főként a rétegvizek esetében megfelelő vízkezelési technológia alkalmazásával, máshol csak fertőtlenítéssel – megfelel. A komponensenként meghatározott egészségügyi határértékeket korábban szabvány (az MSz 450-1-1989) írta elő. Jelenleg az Európai Unió előírásainak megfelelő új határértékeket az ivóvíz minőségi követelményeiről és az ellenőrzés rendjéről szóló 201/2001. (X. 25.) Korm. rendelet tartalmazza. Ezek az előírások a vízcsapokból kifolyó vizekre vonatkoznak. A 3. mellékletben már az új határértékeket szerepeltettük a felszín alatti víz és a földtani közeg minőségi védelméhez szükséges határértékekről szóló 10/2000. (VI. 2.) KöM-EüM-FVM-KVHM együttes miniszteri rendeletben szereplő, a felszín alatti vízre vonatkozó szennyezettségi határértékekkel együtt. Ez utóbbiak megállapításánál szabályozások és az ivóvízminőség megtartása szerepel meghatározó szempontként.

Ásvány- és gyógyvízként, vagy üdítő vízként palackozással, ivó- és fürdőkúra formájában való hasznosításra is alkalmassá tesz egyes felszín alatti vízelőfordulásokat a különleges vegyi összetétel, a vízben oldott sók, radioaktív anyagok mennyisége. Az elismert gyógyvíz minősítés csak a gyógyhatást bizonyító orvosi vizsgálatok eredménye alapján adható, tehát önmagában a vizek vegyi összetétele erre a minősítésre nem jogosít, minden vízkivételt külön kell minősíteni. Az elismert ásványvíz minősítés az eredetüknél fogva szennyezetlen, védett vizeknél az 1 g/l összes ásványianyag-tartalom, vagy 0,5-1,0 g/l ásványianyag-tartalom és valamely biológiailag aktív anyag megadott határérték feletti koncentrációja esetén adható (74/1999. (XII.25.) EüM rendelet a természetes gyógytényezőkről).


12. ábra
Magyarország hévízfeltárásra alkalmas területei és a hévízkutak területi eloszlása


13. ábra
A MÁFI figyelőkutak vízszintjei
(a grafikonok adathiányok miatt nem folytonosak)

A nagyobb hőmérsékletű vizek általában több oldottanyagot tartalmaznak, ezért elismert gyógyvizeink nagyobb része hévíz (14. ábra). A hévizek gyógyhatása általában a nagy oldottanyag tartalomban (kalcium-magnézium-, nátrium-káliumhidrogénkarbonát, szulfát, klorid) rejlik, de a kisebb koncentrációban jelenlévő biológiailag aktív anyagok is szerepet játszanak (pl. a kéntartalom, szénsav, radioaktivítás). A hideg ásvány- és gyógyvizek egyik típusát az utóvulkáni működésként tekinthető – szénsavas, vasas – csevice előfordulások jelentik (Parád, Balatonfüred, stb.), egy más típust képviselnek az agyagokban található keserűvizek (Budapest, Nagyigmánd, stb.).


14. ábra
Elismert gyógyvizekkel rendelkező települések

A felszín alatti víztárolók szennyeződéssel szembeni érzékenysége

A felszín alatti víztároló és vízvezető földtani képződmények áttekintésénél ismertetettekből következik, hogy a felszíni eredetű szennyezésekre a jó utánpótlódású, jó vízvezető és a sekély víztartók a legérzékenyebbek. Szerepet játszik a víztartók nyomásállapota is: a beszivárgási, utánpótlódási területeken a lefelé mozgó vízzel terjedhetnek a szennyeződések, míg ez a feláramlási területeken csak lokálisan jöhet létre. A nyomásállapot azonban a vízkivételek hatására könnyen megváltozhat, s olyan helyeken is képes a szennyeződés lefelé mozogni, ahol korábban a víz felfelé szivárgott. A karsztterületeken a karbonátos kőzetek felszíni kibúvásain keresztül a szennyeződések szinte akadálytalanul terjedhetnek a karsztvízszintig, s a nagyfokú keveredés miatt annál mélyebbre is. Ilyen területeken az oldalirányú vízmozgások is gyorsak, s ezekkel együtt a szennyeződések terjedése is. A medenceterületeken alapvetően a felszínközeli földtani képződmények szabják meg a szennyeződések terjedésének lehetőségét: kavicsos rétegekben a karszthoz hasonlóan igen gyorsan, a homokos képződményekben lassabban, az iszapos, agyagos rétegekben alig terjednek a szennyeződések. A kisebb szivárgási sebességek mellett utóbbiakban szerepe lehet a finomabb szemcsék felületén történő szennyeződés-megkötődésnek is.

A szennyezőforrások széles skálája veszélyezteti a felszín alatti vizeket, de hangsúlyoznunk kell, hogy a vízminőségi problémák egy része a vizek természetes tulajdonságaival függ össze (pl. a rétegvizek nagy vas-, mangán- és ammónium koncentrációja), a nagy nitrát koncentráció viszont a felszíni eredetű szennyeződésre utal. A 15-16. ábrák a Felszín Alatti Vízminőségi Törzshálózat 2000. évi adatai alapján mutatják az előbbi komponensek koncentrációinak megoszlását a különböző víztípusok esetében az egészségügyi határértékekhez viszonyítva.

A leggyakoribb szennyeződési folyamat a nitrátosodás, amelyet dominánsan a települések csatornázatlansága, valamint a mezőgazdaság trágya-, illetve műtrágya használata okoz. A magyar ivóvíz szabvány szerint eddig 40, mostantól 50 mg/l nitrát koncentráció az egészségügyi határ. A 16. ábrán látható, hogy csak a talajvizekből vett minták esetében jelentős a határértéket meghaladó nitrát-koncentrációk aránya, a karszt- és partiszűrésű vizeknél, valamint a sekély rétegvizeknél 5-10 % arányban fordul elő, az 50 m-nél mélyebb rétegvizek esetében pedig elenyésző.

A sekélyebb rétegek vizében helyenként kimutattak növényvédőszer maradványokat, az ipari szennyező források környezetében pedig többek között nehézfém szennyezéseket is.

A nemzetközi gyakorlatnak és az EU irányelveinek megfelelő szellemű magyar környezetvédelmi és vízgazdálkodási szabályozás jól alapozza meg a felszín alatti vizek szennyezések elleni védelmét: regionális méretekben különböző érzékenységi fokozatú területeket jelöl ki (17. ábra) elsősorban a szennyezést közvetítő felszínközeli földtani képződmények elterjedésére alapozva, de figyelembe véve az ivóvízellátásra igénybe vett fő vízadók helyzetét is. Ezeken a területeken, a felszín alatti vizek minőségét érintő tevékenységekkel összefüggő egyes feladatokról szóló 33/2000. (III. 17.) Korm. rendelet szerint, a kockázatos anyagok területérzékenységtől függő koncentrációinak figyelembe vételével kell intézkedéseket tenni.

Az általános, regionális védelem mellett szükség van az ivóvízbázisok (18. ábra), valamint az ásvány- és gyógyvíz-hasznosítást szolgáló vízbázisok fokozott biztonságba helyezésére is. Ezt szolgálja védőidomok és védőterületek kijelölése, amelyek különböző zónáiban, különböző mértékben kell korlátozni a felszín alatti vizeket veszélyeztető tevékenységeket. (A vízbázisok, a távlati vízbázisok, valamint az ivóvízellátást szolgáló vízilétesítmények védelméről szóló 123/1997. (VII. 18.) Korm. rendelet). A sérülékeny üzemelő és távlati tartalékként kijelölt vízbázisokra (ilyenek a karszt-, partiszűrésű-, talaj- és sekély rétegvízbázisok) vonatkozóan a Kormány 1996-ban nagyszabású cselekvési programot indított, amelynek keretében részletes vizsgálatokra alapozva jelölik ki a védőterületeket és védőidomokat. Ennek során alakítják ki azokat a megfigyelő rendszereket, amelyek jelzik a vízminőség, vagy az azt befolyásoló hidraulikai feltételek megváltozását.


15. ábra
Az ammóniumkoncentráció megoszlása víztipusonként


16. ábra
Az nitrátkoncentráció megoszlása víztipusonként


17. ábra
Területek szennyeződés érzékenységi térképe a 33/2000. (III.17.) Kormányrendelet szerint (A, B, C kategóriák)


18. ábra
Sérülékeny üzemelő és távlati ivóvízbázisok